Vannak a gyereknevelésnek rossz pillanatai is. Olyanok, amelyekre egészen biztos, hogy életünk végéig emlékezni fogunk és örökre elraktározzuk őket lelkünk egy titkos, jó mélyen fekvő bugyrába, hogy senki más ne tudjon róla, csak mi. Bárcsak nekünk se jutna többé eszünkbe. De egy rosszul elsült mondat, egy meggondolatlan tett, és helyrehozhatatlan hiba – és mind ahányszor eszünkbe jut ez a későbbiekben, annyiszor forgatjuk meg a kést, saját szívünkben.
Minden anyának vannak rossz napjai, órái. Amikor nem úgy reagál, nem úgy válaszol, türelmetlenebb, ingerültebb, elfoglaltabb. Aki ezt cáfolja, az hazudik. Nincs olyan, hogy mindig, a nap minden percében valaki robot üzemmódban éljen, aki mindig tud uralkodni magán, egyszóval, aki tökéletes. Olyan nincs! És, ami még rosszabb, ha a gyereknek is olyan hangulata van, mint nekünk. Abból biztos, hogy semmi jó nem fog kisülni, mert akárhogy is igyekezünk, lehetetlen küldetés mindig, mindenre helyesen reagálni. Emberek vagyunk. Nők. Anyák. Érzelmes és érzékeny Anyák.
Tegnap este, amikor már feküdtünk az ágyban és elalvás előtt a szokásos „nagy beszélgetéseinket” folytattuk a gyerekkel a világ és az élet dolgairól, egyszer csak megszólalt:
– Emlékszel arra a kisautómra, amit széttörtél? – kérdezte tőlem.
– Nem igazán, kicsim… – feleltem, s közben azt gondoltam, honnan szedi ezt a marhaságot, biztos megint eltúloz valamit, meg kitalál valami sztorit. Milyen kisautó? És mikor törtem én szét?
– Az a rendőrautó. Amit földhöz vágtál, tudod…
És akkor belém hasított egy olyan érzés, amit még a büdös életbe nem éreztem. Azt hittem, megsemmisülök ott, akkor a gyerekem előtt. Igen. Igazat mond. Összetörtem egy autóját… Pontosan 2 évvel ezelőtt. 2 évvel ezelőtt!!! És neki ez most valamiért eszébe jutott…
Történt ez egy rendkívül rossz időszakomban, a kicsi fiam 3 és fél éves korában, hogy otthon voltunk ketten, ő játszott, én agyaltam, idegeskedtem, rágódtam, kivoltam. Senki ne kérdezze, pontosan mi volt a gond, mert nem emlékszem. Csak arra, hogy a végtelenségig feszült voltam, a gyerek meg hozta az ilyenkor szokásos formáját, vagyis, hogy mindent elkövetünk, hogy anya figyeljen ránk. Pontosabban: minden „rosszat” elkövetünk. Nem fogadunk szót, kiabálunk, ha anya telefonál, szanaszét szórjuk dolgainkat, kiborítjuk a kakaót, persze véletlenül, nyitva hagyjuk a csapot, kinyomjuk a kutya szemét, stb. Sokszor kértem akkor, hogy vegyen vissza egy kicsit. Sokszor szóltam rá, hogy fejezze be ezt a viselkedést. Ez biztos. Mert általában azért tudom, hogy türelmes vagyok vele, tudatosan figyelek arra, hogy ne rá zúdítsam a gondokat és, hogy ha rossz fát is tesz a tűzre, akkor is nyugodtan, higgadtan mondjam el neki, hogy ez miért nem volt helyes. Jó a kapcsolatunk. Nagyon jó. Jobbat nem is kívánhatnék. De ott, akkor, abban a pillanatban elszállt minden türelmem és azt a kicsi rendőrautót, ami éppen a kezembe akadt, a földhöz vágtam. Igen. Akkor is szégyelltem magam és most is. Most még jobban. Ripityára tört, mint ahogy akkor a gyerekem kicsi szíve is. A komoly tekintetében megjelentek a könnycseppek, a szája görbült, és elszakadt a cérna. Nála is, nálam is. Együtt sírtunk. Ő a kisautó miatt én pedig azért, hogy hogyan süllyedhettem ide… Ennek 2 éve.
Tegnap este azonban elmesélte nekem, hogy mit érzett akkor. Sötét volt a szobában, pontosabban félhomály, így nem láthatta, hogy patakokban folyik könnyem, és öklömnyi a gombóc a torkomban. Magamhoz akartam ölelni, de megkért, hogy hadd fejezze be előbb. Megsemmisültem. 5 és fél éves létére felnőtteket meghazudtoló komolysággal magyarázta, hogy hallgassam végig és értsem meg, hogy akkor az miért volt helytelen részemről.
– Ez olyan volt nekem, Mami, mintha én összetörném most a telefonodat. Fontos neked a telefonod, igaz? Na. És én összetörném. Mami, ilyet nem csinálunk…
– Tudom kicsim, ne haragudj. Tudom, hogy nem kellett volna, de.. – hebegtem-habogtam.
– Ha mérges vagy, Mami, meg kell beszélni. Tudod, mindent meg kell beszélni. Én akkor azt gondoltam, hogy nahát, ez a Mami ilyet csinál, akkor nem is szeret engem. Azt gondoltam, hogy most elmegyek és veszek magamnak egy másik Mamit, aki jó dolgokra tanít engem. Hát milyen anyukám van nekem, aki ilyen buta dolgot csinál? Ezt gondoltam akkor, Mami. Ezt.
Ahogy ezeket a sorokat írom, ugyanúgy hasít a legkisebb sejtemig a fájdalom, hogy mit tettem akkor. Annyira fáj, hogy nem tudom, fájt-e valaha más ennyire? Milyen hatása volt ennek a tíz másodperces baromságnak részemről, ha a gyerek 2 évvel később is ilyen tisztán emlékszik rá és így meg tudja fogalmazni az akkori, 3 éves kori érzéseit? Mit érezhetett akkor? Mit érzett utána? És vajon hányszor jutott ez eszébe azóta? És ezen kívül vajon hány olyan eset van, amiről nem beszél? Aminek én például nem tulajdonítok nagy jelentőséget, de neki viszont igenis fontos? Mit érez akkor, amikor veszekszem vele? Amikor azt mondom, hogy most nem érek rá? Nyilván nem azokról a dolgokról beszélek, amikor valóban határt kell szabni a gyereknek, hanem azokról, amit mi, felnőtt fejjel nem látunk be, hogy egy gyereknek mit jelenthet az a valami. Csak egy mondat, egy szó, egy megnyilvánulás, egy nézés. Mi elfelejtjük, benne viszont ott lapul egy hétig, egy hónapig, egy évig, vagy 10 évig. Érlelődik, formálódik és formálja magával a gyereket is úgy, hogy mi mit sem sejtünk róla, mit okoztunk ezzel neki. Remélem, én dimenzionálom túl. Remélem, hogy a front miatt vagyok érzékenyebb most, nem tudom. De tény, hogy mindenkinek a lelke titkos kis rejtekhelyén ott van számtalan sérelem a saját szüleivel kapcsolatban is. Én mindent meg fogok tenni, hogy a gyereknek üres legyen ez a rejtekhelye.
Nem akarom, hogy azt érezze egy másodpercig is, hogy nem szeretem. Nem akarom, hogy másik anyukát akarjon venni magának. Próbálom túlélni ezeket a mondatait. Megérteni, megemészteni és túlélni. A legfontosabb, amit tanultam ebből: amíg nincs az embernek gyereke, addig csak egy robot. Egy beprogramozott robot, aki dolgozik, él, elvan, jól van. Onnantól viszont, hogy gyereke lesz, minden megváltozik. Onnantól lesz belőle igazi felnőtt. Igazi, felelősségteljes ember, aki rájön, hogy addig semmit, de semmit nem tudott az életről. A gyerek kezd el nevelni minket. Nevelni: az igazi ÉLETRE.
Leitner Olga
Fotó: illusztráció
