Hát milyen Anya vagy te?!

Este, amikor már csak egy-egy idióta autós fékcsikorgatását hallod és már az egész város csendes. Amikor már mindenki alszik. Mindenki. A gyermeked is. És te csak nézed őt, ahogy szuszog, békésen, nyugodtan, a kedvenc plüssállata félig kicsúszva a kezéből…

Akkor hasít beléd az érzés, hogy ma nem voltál jó anyja.

Ma nem voltál elég türelmes, nem voltál eléggé megértő. Igen, nyűgösebb volt ma ő is. Hisztisebb volt és biztos neki (is) rossz napja volt.
De nekünk akkor is helyt kell állnunk, akkor is stabil, sziklaszilárd oszlopként kell mellette állnunk, saját, önös érdekeinket félre kell tennünk, mindent sutba kell vágnunk, nem törődve a teregetésre váró ruhákkal, a sok mosatlan edénnyel, az esti sorozatunkkal, nem törődve azzal, hogy mire lenne szükségünk, mire vágynánk, mit szeretnénk, mi hiányzik. Mert most már nem az a lényeg, hogy MI, anyák, mit akarunk. Hanem, hogy mi a feladatunk. A küldetésünk. Az életünk.

 

Századszor kérdez valamit, akkor is válaszolsz rá. Ezerszer csinálja meg ugyanazt a huncutságot, neked már fárasztó, neki öröm. Rád csap, mert nem sikerült neki valami. Sír, mert elesett, holott mondtad, hogy ne rohanjon. Megijedt, pedig mondtad, hogy hangos lesz. Elmondod százszor, az is kevés. Kéred ezerszer, meg sem hallja. Spongyát rá. Az anyja vagy. Viseld. Értsd meg. Szeresd. Fogadd el. Türelemmel. Empátiával. Kit érdekel, hogy veled mi van? Kit érdekel, te, hogy érzel? Kit érdekel, hogy mennyire vagy elkeseredett és szomorú? Kit érdekel, hogy mennyire vagy leterhelt és, hogy mi jár abban a kócos kis fejedben? Légy felé nyitott, mert ez a dolgod. Légy anya. ANYA. Az az igazi. Mint a filmekben. Na, persze. Aki könnyedén veszi az akadályokat, aki nem tör meg, akit nem érdekel más, csak a gyermeke. Ez a dolgunk. Nekünk, anyáknak.

Abban a pillanatban, hogy felsír, már nem létezik Én, Te, Mi, Ti, Ők. Csak Ő. Aki az első mindig, minden körülmények között. Volt és lesz is.

Hiába próbálsz önmagad lenni, ott van minden pillanatodban, minden gondolatodban, minden tettedben, hibádban, érzésedben, cselekedetedben, sóhajtásodban, fájdalmadban és pillantásodban. Te adtad neki az Életet, nem más. Te. Egyedül. Majdnem. Benned nőtt, belőled lett. Te voltál ott vele minden egyes pillanatban, mikor elesett volt, nyűgös, sírós, hasfájós és beteg. Te voltál az, aki nem aludt éjszakákon át, mert attól féltél, hogy a párnába fordítja fejét és megfullad. Virrasztottál mellette akkor is, amikor leragadt a szemed és üvölteni tudtál volna a fáradságtól. Amikor nem tudtad, miért sír, vigasztalhatatlanul, keservesen, amikor már millió trükköt próbáltál és mindent megtettél, de ő akkor is csak sírt. Te voltál mellette. Te nézted végig minden pillanatát annak a fájdalomnak, jelzésnek, tehetetlenségének, amin ő keresztülment. Te érezted a lelkedben azt a hurrikánt, hogy most, itt, egyedül te segíthetsz neki, csak rád számít, csak te vagy neki. Te, egyedül.
Hát tegyél valamit! Tennék. De mit?! Mikor mindent kipróbáltam, mindent megtettem, mindent, mi erőmből tellett. De ő továbbra is csak sír. Összerogysz az ágya mellet, s már te is csak sírsz… Kellett ez?!

Őszintén: Tudtad, mit vállalsz?

Nem akarsz bőgni, hát milyen anya az, aki nem tud mit tenni? Csak ott guggolsz, térdelsz, s a saját, önös érdekeiddel foglalkozol? Magadat sajnáltatod? Te szenvedsz? Te hálátlan. Hát ott van az a csöppség, aki Téged hív, te meg nem tudsz segíteni neki? Csak Rád van szüksége, mit bömbölsz, mit..?!

Végy egy nagy levegőt, szedd össze magad, holnapra elfelejted ezt az éjszakát is és mosolyogni fogsz- de nem azért, mert fél napot átaludtál, vagy mert megnyerted a lottót. Nem is azért, mert mazsolás kacsamájpástétom lesz a reggeli, és attól sem éreznéd jobban magad, ha tudnád, hogy a szilvesztert a Seychelle-szigeteken töltöd egy luxusszállodában. Egy fogyókúrás-csodadiéta, sőt, egy ingyenes, éves fitness-bérlet sem dobna fel. Virágcsokor, forró csoki, bókok, új cipő, nutellás kenyér, egy jóhír- semmi nem dobna fel.. Semmi.
Egy-egy ilyen éjszaka után reggel már a nap a pofádba süt régóta, mikor te hirtelen felpattansz- nem ő keltett. Te keltél fel. Magadtól. Valamiféle hülye anyai-ösztön végett, s nem azért, mert kockára aludtad a fejed. Nem hallod a hangját, nem sír, nem nyöszörög, nem hallasz semmit. Csak a nap sugarai szűrődnek át a hálószobád ablakán – amit hónapok óta nem volt időd és kedved tisztára sikálni-, és bamba fejjel bambulsz egy pillanatig magad elé. Mennyit is aludtál? 5 órát? Vagy csak 4-et? Mindegy is. Síri csend honol még a lakásban. Aggódsz, rettegsz, hogy mégiscsak bekövetkezik az, amitől rettegtél, hogy belefulladt a párnába, mert te, teljesen feleslegesnek tartottad a légzésfigyelőt, hiszen 100 évvel ezelőtt sem használtak ilyet, mégis felnőttek a gyerekek – de addig a 10 másodpercig, amíg átrobogsz az ő szobájába, addig minden tragédiát lepergetsz magad előtt. Miért nem aludtál ott mellette a földön? Miért kívánkoztál normális ágyban aludni egy másik szobában, miért nem éred be egy nyakferdüléses, bordabecsípődéses éjszakával, te Anya..?
Majd beérsz olyan állapotban a kis szobájába, mint mikor Anthony Hopkinst üldözte a medve az Ösztön c. filmben. Ránézel. Alszik. Édesdeden alszik. Az anyám úristenit! Én meg loholtam át, mert már reggel 8 óra van és még nem hallottam a hangját! Mert már aludtam majdnem 5 órát és én már igazán friss, fitt és üde vagyok, ő meg még alszik? Hol van már a tegnap éjszaka, édes jó Istenem? Hol? Ébredj, tündérvirágszál, látni akarom a mosolygó arcod. Hallani akarom gügyögésed, érezni az illatod.

Ébredj hát, ne várakoztass, ne hagyj még szenvedni, hisz így is fáj a lelkem, mert félek, nem vagyok elég jó anyád neked.

Ébredj, kérj enni, kérdezz, beszélj hozzám! Fond körbe nyakam kezeiddel, harapj bele arcomba, csorgasd nyálad vállamra, hisztizz, sírj, toporzékolj, hisz ez a dolgod tenéked, nekem pedig az, hogy szeresselek.
Ébredj, kérlek, s hadd lássam, hogy nem haragszol rám a tegnap estéért, mert türelmetlenebb voltam, nyugtasd meg gyarló anyád lelkét, nyújts vigaszt most kivételesen te magad, kicsit nyugtass meg, hogy nem hibáztam oly nagyot veled szemben. Megfogom a kiságy rácsait, ő mocorogni kezd. Hosszú, tétova perceken keresztül csak ébredezik, forgolódik, ásítozik, szüttyög, nyammog, nyitogatja szemét. S mikor tekintete a tekintetemhez ér, akkor rám mosolyog, hisz hol van már a tegnap este, ohh!

Nem haragszik.

Szeret.

Nem haragszom.

Szeretem.
Leitner Olga

Megosztom:

Hozzászólások

hozzászólás