Rólam

Leitner Olga – Soron kívül..

1981 nyarán születtem, Gyöngyösön. Mondhatnám, hogy ennyit az életemről, mert eszem ágában sincs végigsorolni a bölcsődés, óvodás és iskolás éveimet, a végzettségeimet és a polcokon sorakozó, hasznavehetetlen OKJ-s papírjaimat sem. Inkább arról ejtenék néhány mondatot, miért tartottam fontosnak, hogy saját weboldalam legyen, és mire számíthat az idekattintó Kedves Olvasó.

Amikor még gyerek voltam, léteztek értékek ebben a világban. Olyan igazi értékek. Valódiak. Amikor a barátság még valóban barátságnak számított, amikor az adott szó szent volt és sérthetetlen, amikor még nyugodtan elengedett anyám a boltba a kis papír fecnire írt bevásárló listával a zsebemben. Amikor még arra vártunk kisiskolásként, mikor mehetünk végre mászókázni, bandázni, ugróiskolázni, vagy snapszerezni, nem pedig arra, hogy feltöltődjön végre a tablet, aztán este 10-ig se kép, se hang. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy a korral haladni kell, haladok is, a magam módján, de vannak olyan évszázados normák, attitűdök, amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani, és

nem vagyok hajlandó beállni a sorba.

Nem fogom az idióta valóságshow-kat nézni – összesen 10 percet láttam valamelyikből, köszönöm szépen, bőven elég volt. Ha tovább néztem volna, az agyhalál beálltát kockáztatom, az egyszer biztos. Nem lesz számomra soha a tudás, az intelligencia mércéje az, hogy tudjam fejből, melyik celeb nyerte a nem tudom, melyik versenyt és kit csaltak meg éppen kivel. Vannak általam nagyra tartott személyiségek, színészek, énekesek, írók, költők, zenészek, sportolók és munkájukban kiemelkedő, emberileg példaértékű életet élő magyarok, akik még reményt jelenthetnek arra, hogy haladhatunk előre a normalitás talaján lépkedve, de akik rendelkeznek ésszel, tehetséggel, kitartással, azokról egyre kevesebbet hallani – sajnos. Elsősorban róluk, értékes emberekről olvashatnak az oldalamon.

Nem állok be a sorba, nem mondom azt a fehérre, hogy fekete, csak azért, mert a többség annak látja. Mindenkinek van – és kell is, hogy legyen – saját véleménye, s amikor már szinte mindenki a névtelen, virtuális közösségi média homályába burkolózva szidja embertársait (és osztja az észt vadidegen embereknek), akkor engedtessék meg nekem is, hogy a nevemet vállalva elmondjam – nyíltan, őszintén, olykor nyersen – a véleményemet nekem nem tetsző vagy éppen tetsző témákban. Egyrészt úgy tapasztalom, hogy van rá(m) igény, másrészt pedig így is, úgy is leírom a gondolataimat – kérdés, maradnak-e a lapjaim a fiókban, vagy kiterítem azokat  ide… és lesz, ami lesz.

Akkor… lesz, ami lesz!

Egy életem van, amit szeretnék úgy élni, ahogyan helyesnek tartom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják tőlem. Nem akarok „trendi” lenni. Nem vagyok népszerűség-hajhász. Ha már azt el tudom mondani, hogy képes vagyok minden nap elviselni magam, ha bele tudok nézni a tükörbe, ha bele tudok nézni nyugodt lelkiismerettel a gyerekem szemébe, akkor már elégedett vagyok. Amikor pedig kapom a visszajelzéseket a könyveimről, a cikkeimről, a gondolataimról, amelyeket megosztok a nyilvánossággal, akkor minden kétséget kizáróan azt mondhatom: megéri néha elviselni a bántásokat, az irigy embereket, a mocskolódásokat, mert mégis tudok adni valamit az embereknek. És csak ez számít.

Nem akarok megfelelni senkinek, azt hiszem, ez lehetetlen küldetés is lenne.

Megosztom: