Leitner Olga: Púder nélkül c. könyv részlet – A szaranyák élete

 

mother1

Sokan azt gondolják, hogy az egész anyaság úgy, ahogy van, túl van misztifikálva, túl nagy feneket kerítenek az egésznek, pedig a világ legeslegtermészetesebb dolgáról van szó. Teljesen egyetértek ezzel. Túlragozzuk az egész anyaság kérdését. Ti is, mert itt vagytok. Én is, mert itt vagyok és leírtam. De miért? Tudja valaki, hogy miért van túllihegve a kérdés?
Szerintem éppen azért, mert nem az igazságról beszélünk, nem az anyaság nehéz oldaláról beszélünk, csak a felszínről, a sablonokról. És az anyák ezért azt hiszik, ők csesznek el valamit, mert ők nem így érzik, ahogy a közösségi portálok posztjai is leírják. Ha végig nézzük a facebook-ot is, temérdek anyás-babás oldalra bukkanhatunk, ahol általában cukibbnál cukibb babafotók vannak kint, meg „a gyerekem az életem értelme”, „meg a legcsodálatosabb dolog anyának lenni”, és így tovább, tehát megható versek, édes fotók, csinos, pocakot simogató kismamák – de a valóságról ott sem nagyon beszélnek, mert aki kinyitja a száját, az onnantól: szaranya.

Egyszerűen nem merik leírni, hogy néha bizony kikészíti őket a gyerek. Fárasztóak sokszor, igen, mi pedig nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk inkább…

Nem merjük kimondani, hogy jó lenne már egy hétvége nélküle, hogy elmehessünk moziba, vagy akárhova, vagy egyáltalán: elég volt már hányás szagú ruhában, kócos fejjel flangálni otthon és szeretnénk magunkat újra nőnek érezni. Csak egy picit visszakapni a „régi életünket”- de ekkor máris ránk húzzák, hogy: „MILYEN ANYA VAGY TE”? Nem szeretsz minden pillanatban a gyerekeddel lenni? – Nem. Néha vágyom másra is. „Te már fél éves korában otthagytad egy napra a nagyszülőknél?” – Igen, ott. Pihenni szerettem volna. „ Te beadtad bölcsibe?” – Igen, be. Mert éreztem, hogy már kevés vagyok neki. Emellett pedig egy örökmozgó és semmit nem tudtam csinálni tőle otthon. Konkrétan: Nem tudtam 5 percig ( 5 percig?? Áhh. Frászt. 1 percig a budin ülni nyugodtan. Mondjuk, ha jobban belegondolok, 20 másodperc volt inkább.

Ami a legjobb a budin ülésben egyébként az az, hogy a legutolsó szégyenérzetünket is leküzdjük, ha gyerekünk lesz, mert meg kell tanulnunk úgy végezni a nagydolgunkat, hogy közben farkasszemet néznek velünk és kommentálják az eseményeket.

Egyedül vagyunk, nincs házvezetőnőnk, nincs ott nagymama, dédi, barátnő, senki jóformán. Idegen anyukákkal köthetünk valami szövetség- barátság félét a játszótéren, de konkrétan én ettől egy cseppet sem érzem magam jobban – mert ott is csak az megy, hogy kinek a gyereke az ügyesebb, okosabb és természetesen melyik anya a legtökéletesebb. Na, persze nem nyíltan mennek ezek a versengések, de a nők többsége ezt érzi szerintem. Ti is érzitek? Amikor megkérdezik szigorúan többes szám második személyben: Nektek hány fogaTOK van már? Az én gyerekemnek 5. Óóó, ne aggódj, majd kibújik ( Ki aggódott? ) Nekünk már van 8. ÁHHÁ. Tehát ezzel azt akarta mondani, hogy én, kis szerencsétlen, meg a kis szerencsétlen, csak 5 foggal rendelkező gyerekem SE aggódjon, mert meglesz nekünk is majd valamikor mind a 20. És az megvan, amikor azt kérdezik, hogy a „Te gyereked még nem mászik?” Na, ettől is kivoltam. Mert az övé már áll. Hát remek. De miért kell versenyezni? Miért kell gyerekeket összehasonlítani? És akkor tényleg csodálkoznak, hogy aggódva rohanunk a nethez, megnézni, hogy DE biztos, hogy nem vagyunk lemaradva a mozgásfejlődésben? De TUTI, hogy minden oké a gyerekemmel? És az ösztöneinket megint sutba vághatjuk…. Estére zoknik leszünk. Lukas, büdös, agyonstrapált zoknik. Mert a gyerek is kikészít minket sokszor, meg a többi, magát tökéletesnek mondó szuperanyák is…

mother2

Merjük felvállalni azt, akik vagyunk, amiben hiszünk és merjünk önmagunk lenni. Merjünk a magunk feje után menni egy kicsit jobban, és merjünk nemet mondani. Merjünk hallgatni az ösztöneinkre, merjük szeretni még jobban a gyerekünket, mert attól nem lesz elkényeztetve. Merjünk kikapcsolódni és merjünk kiakadni, ha már úgy érezzük, hogy szakad a cérna. Merjünk félni, merjünk aggódni, de merjünk nevetni magunkon, merjünk lázadni, merjük elmondani azt, amit gondolunk. Egyszóval: Merjünk ÉLNI.

És tanuljuk már meg végre, hogy nincsen olyan, hogy valaki anyább, az anyánál. Mert minden anyának ugyanaz a küldetése…
Leitner Olga

Fotó: illusztráció

Megosztom:

Hozzászólások

hozzászólás