Az ötéves kisfiam megcsókolta a legjobb barátját – Marcit. Avagy Pride-osan szép az élet

pride2

„Amikor hazahoztam az oviból, lelkesen mesélte, hogy most már nem Dóriba szerelmes, hanem Marciba. Kicsit sajnálkoztam, mert Dóri olyan aranyos kislány volt, de, ha most Marci, akkor legyen Marci, hisz ő tudja, ő érzi, nem igaz?”

Nos, ez az a mese, ami viccnek is rossz. Bár elvileg annyira szabad világban élünk, hogy nekem anyaként azt is hagynom kellene, ha az ötéves gyerekem valóban ezt tenné és mondaná, sőt, örülnöm is kellene, hogy identitása kezd kibontakozni. Erre viszont azt mondom, hogy nem, mert nem normális. Márpedig, ha egy gyerek nyilvánosan lát csókolózó férfiakat, akkor joggal hiheti azt, hogy ez bizony az, s miután az utánzás és a „jó példa” a szeme előtt lebeg, hát mibe telik neki lesmárolni a legjobb barátját az oviban? Nem értem, hogy egy gyereket miért kell kivinni egy ilyen fesztiválra – magát a fesztivál tényét sem értem: a szexualitás magánügy, két emberre tartozik, senkinek, semmi köze hozzá – amíg a négy fal között történik. Az, hogy az elfogadásért küzdenek, érthető, de a rózsaszín tollakban feneküket riszáló férfiak és nők egymás mellét nyilvánosan taperolva aligha lesznek szimpatikusabbak a konzervatívabb, kevésbé toleráns emberek szemében. Szerintem.

Még mielőtt bárkiben is felmenne a pumpa, nem, nem vagyok homofób. Sőt, maximálisan elfogadom a másságot, mert senki nem tehet róla. Nem direkt lesz valaki meleg, nem gombnyomásra kezdünk el vonzódni egyik, vagy másik nemhez. Ez egy jelenség, egy hajlam – és nem betegség-, ami mindig is volt, van és lesz is. De kérdem én: Ha én elfogadom őket és nagyon sokan még rajtam kívül, akkor ők miért nem tudják elfogadni, ha valaki nem tud megbarátkozni ezzel az élettel?

Ebben a nagyon toleráns és empatikus világban csak egyetlen dolgot nem fogadnak el az emberek: Ha valamit nem fogadsz el. És be. A saját életedbe, a saját hitvallásodba, a saját eszméidbe.

nemoké

Nem fogom a kiskorú gyerekemnek azt mondani, hogy ez normális, és amíg lehet, kerülöm az olyan helyzeteket, amelyekben el kellene magyaráznom neki, hogy mit is lát. Mert az általános az az, amikor egy férfi vonzódik egy nőhöz és fordítva. Természetesen, ha úgy alakulna az élete, hogy ő is más lesz, teljes mértékben kiállnék mellette, elfogadnám és támogatnám. De akkor is azt javasolnám neki, hogy a balerinaruhás fellépéseit és nyilvános, provokatív megnyilvánulásokat tartogassa a hálószobában a párjának és ne azzal foglalkozzon, mit mondanak mások. Addig pedig kisfiúnak tekintem, fiúnak nevelem, mert annak született és eszem ágában sincs csillogós szoknyát adni rá, csak, hogy kikristályosodjon benne, nem akar-e mégis inkább lány lenni…

Leitner Olga

 

Megosztom:

Hozzászólások

hozzászólás