Szentesi Éva: Hamvaimból

szentesi_kép1

 

Nem tudom, miért, de vonzanak az ilyen jellegű könyvek. No, nem a rákra gondolok konkrétan, hanem arra, amikor valaki a saját gondolatait veti papírra, a saját életéről, életéből ír és oszt meg olyan dolgokat a nyilvánossággal, amit mások inkább letagadnak, mintsem kiteregetik. De én vagyok olyan perverz, hogy szeretek más életekbe belelátni, részben gondolom azért, hogy visszaigazolást kapjak afelől: Nincs abban semmi kivetnivaló, ha kirakjuk a szennyest. Legyen szó gyerekről, szerelemről, barátságokról… Vagy éppen a rákról.

Aki ír, annak írni kell. Ha nem tehetnénk? Az olyan lenne, mint azt kérni valakitől, hogy ne vegyen többé levegőt…

Ezt a Szentesi Évát mindig is bírtam, noha a Rúzs és tükör blogját nem nagyon tudtam mindig figyelemmel kísérni, de, ha cikket olvastam tőle, akkor kétségem nem volt, hogy ez a nő normális, vicces, eredeti, jó fej. Látom ezt a sorai közt, érzem a stílusán, osztozom a gondolataiban. És persze tuti, hogy nem echte pesti. Ezt egy magamfajta nő, a Mátra aljáról, érzi. Nem tévedtem: Tiszalök ugyanis nem a puccos elit fellegvára szerencsére.

Szóval, amikor megjelent a könyv, tudtam, hogy el kell olvasnom. Kevés dolgot kell az életben, de ezt igenis kell. Úgyhogy tegnap este, amikor elcsendesedett a város, a gyerek is már aludt, és betöltöttem (így olcsóbb ugye) kellő mennyiségű cigarettát –tudom, fúj -, akkor bebugyoláltam magam a pokrócomba – tényleg, hol van már az az igazi nyár? -, és kiültem az erkélyre. A kutya a lábamhoz heveredett és ő is elaludt közben.

Ha az ember a kezébe vesz egy könyvet, akkor akarva akaratlanul is beleéli magát a történésekbe és óhatatlanul cikáznak az ember fejében a kérdések: Én mit éreztem volna akkor? És hogyan dolgoznám ezt fel? És mennyire bírnám elviselni a fájdalmat? És egyáltalán: Én vajon túlélném-e?

Szentesi életigenlő és ’leszarok mindent’ típusú hozzá állása a dolgokhoz remekül illett az én kis világomba; olvasva sorait párhuzamosan jelent meg a története az én életemben is. Rengeteg ember így gondolkodik, ahogy ő is, én is: Velem ez nem történhet meg! Dehogynem. Mint, ahogyan megtörtént az anyám anyukájával is, az apai nagyanyámmal, nagyapámmal és az apámmal is. 4-ből 3-an élnek. De az apámra nem ilyen hatással volt ez a rák. Nem túlzok: pont ellentétesen hatott, és

legszívesebben az Apám kezébe nyomnám a könyvet, hogy tessék, így kell rák után élni! Így!

Mert azt úgy nem lehet, hogy nem gondolkodunk el a miérteken és nem vetünk számot az életünkről, mert, bár racionális gondolkodásúnak tartom magam, de hiszem azt, hogy a lelki tényezők is oroszlánrészt képeznek egy-egy betegségben. Egy rák után nem bezárkózni kellene és rettegni minden nap és 25 fokban is télikabátot felvenni, nehogy elkapjunk valami betegséget, ami ne adj’ isten újabb teret enged ennek a nyomorultnak, hanem kinyílni, és élvezni azt, ami van. A kurva életünk minden egyes kurva percét! Ahogyan a Szentesi is.

cancer_kép2

Szentül meg vagyok győződve arról, hogy igen, neki ez a küldetése, hogy írjon, írjon, írjon, mert le lehetett volna ezt a sztorit úgy is írni, hogy rákos voltam, meggyógyultam, kalap-kabát, de ő ettől sokkal többet adott és a java még hátra van. Valamiért a nőkben még mindig nem egyértelmű az, hogy a szűrések mennyire fontosan, és nem lehet elodázni semmilyen apró tünetet sem, mert tessék, ez (is) lehet belőle. Szerencsére én azok közé tartozom, aki 17 éves kora óta félévente jár rákszűrésre, mert, ha van pénzem szolira, cigire, vagy lazac steakre, akkor legyen félévente erre is pénzem, na meg időm, mert aztán cseszhetem. Viszont ott van körülöttem számos eset, amikor jártak szűrésre, mégis rákosak lettek. Van, aki még küzd vele, van, aki már nem, mert meggyógyult és van, aki már nem küzd, mert belehalt.

Szentesi úgy ír, hogy olvasását nehéz abbahagyni, nem nyomaszt, nem szépít, nem finomkodik, hanem leír mindent úgy, ahogy van, és a mai hazug világban ez kell. Hogy magunk helyett más tolja a pofánkba a színtiszta valóságot, mert a rózsaszín buborékba burkolt filozofikus nyálverésekre már egyre kevesebben kíváncsiak. ( Szerencsére. )

Amikor arról írt Szentesi, hogy összekucorodva bújt az anyjához, hogy simizze, akkor elgondolkodtam azon, hogy ha mindez velem történik meg úgy, hogy van ott mellettem az 5 éves gyerekem… Aki nem hiszem, hogy ne érezné, hogy kurva nagy baj van, és akinek nem lenne szabad éreznie azt, hogy az anyja szenved. Legalábbis ilyen kisgyerekként semmi esetre sem. Durva érzés belegondolni abba is, hogy elsősorban nem magamat félteném, hanem a gyereket, hogy mi lenne vele, HA. Mert ki vagyok én, őhozzá képest?! És itt el is hessegetem ezeket a gondolatokat, mert már patakokban folyik a könnyem.

Éva, én sem akartam gyereket, amíg nem lett. Mert úgy éreztem, teljes az életem nélküle is: Munka, buli, haverok, pörgés, nyüzsgés, mi kell még? Egy gyerek az nyűg, lemondás, szabadságvesztés. De most, hogy nekem van, és, most, hogy gazdagabb lettem a könyved elolvasásával, azt mondom Neked: Kívánom, hogy a rák után egy kellemes, boldog önismereti tréning viszontagságos útját is ismerd meg: az anyaságot. Bár nem is tudom, néha a gyereknevelés is van olyan durva, mint a rák szerintem.. Hahaha. Na, jó, viccelek, persze. Dea lényeg: Ne hagyd abba, amit csinálsz, mert kellesz. Szőröstül, bőröstül…hajastul!

Leitner Olga

Megosztom:

Hozzászólások

hozzászólás